Derzsi-Ráduly Kázmér, a Baróti Szabó Dávid Középiskola igazgatója köszöntésében a főleg jelenlegi és nyugalmazott tanárok alkotta szoboravató közönséget az iskolát és a helytállást szívügyüknek tartóknak és szolgálóknak nevezte, majd Apáczai Csere János életét és munkásságát méltatta. Mint mondotta: „a legnagyobb magyar tanító” az évszázadok távlatában is maradandó értéket hozott létre és újító munkát végzett, amikor megfogalmazta, hogy az elemitől a felsőoktatásig terjedő iskolarendszerre van szükség Erdélyben is. „Legyen ez a szobor mindannyiunk számára jelkép és ösztönzés az összefogásra és a tanítói munka szeretetére. (…) Ma leleplezzük Apáczai Csere János mellettem álló szobrát, amely őrt állít és gondoskodik róla, hogy el ne felejtsük szavait: »Mert az iskolára olyan nagy szükség van, és olyan sokféle a haszon, amely az iskolából származik, hogy vaknak, sőt, érzéketlennek kell lennie annak, aki ezt magától föl nem fogja, be nem látja«” – jelentette ki. A középiskola vezetője köszönetet mondott a szükséges pénzalapok előteremtéséhez nyújtott segítségért a Bethlen Gábor Alapnak és Barót önkormányzatának is.

Keserű Sándor történelemtanár az Apácán született Csere Jánost a magyar nyelvű oktatás, nevelés és tudományosság terén kiemelkedő érdemeket szerzőnek mondotta, életét jellemezve pedig úgy fogalmazott, hogy az a küzdelem, a helytállás és az áldozatvállalás példája volt. Szólt hazai és külföldi tanulmányairól, hazatéréséről, műveiről, gyulafehérvári tanári székfoglaló beszédéről, annak fogadtatásáról, az onnan való eltávolításának okáról, kolozsvári megtelepedéséről, Az iskolák fölöttébb szükséges volta címet viselő értékezéséről és szellemi örökségéről is. Hitt a magyarok tehetségében és az egységes nevelés – népiskolától a magiszteri és doktori fokozatot adó egyetem – nemzetfelemelő erejében.

Szakács László alpolgármester az alig 34 évet élt pedagógus rendkívüliségét részletezte: nyolc nyelvet beszélt, mehetett volna máshova tanítani, de ő szülőföldjének akart tudást adni, ezért oktatási reformot szorgalmazott, és az anyanyelvi oktatás fontosságát hangsúlyozta.

Dimény János, a Baróti Szabó Dávid Középiskola nyugalmazott igazgatója, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség erdővidéki szervezetének elnöke az Olton túliak erdővidékiségét hangsúlyozta, mondván: „a szívük ide húzza őket”. Felidézte, a kilencvenes évek elején miként választott nevet Barót két iskolája, hogyan születtek meg az alma materek névadóinak szobrai, mikor kezdődött el a kistérség nagyjainak kopjafát állító szokása. „Milyen jó lenne, ha szobrokat is kapnának azok, akik oly sokat tettek felemelkedésünk érdekében az elmúlt évszázadokban” – fogalmazott. Jelezte: bár a két iskola közt nem volt mindig felhőtlen az együttműködés, a közös célért – a baróti tanulók, Erdővidék oktatásának ügyében, a romániai magyar oktatás érdekében – mindig egyetértésben dolgoztak, és ezáltal sokakat tudtak megszólítani. Nem csak a szűk régióból, hanem Bükszádról, Málnásról, Homoródszentmártonból, Homoródalmásról vagy távolabbról is érkeztek Barótra diákok.

Dimény János köszönetet mondott a szoborállítás ügyintézését vállalók munkájára. „Egy szobor állítása a múltra való emlékezés a jelenben, de szerintem fohász a jövő felé: mert a jelen csak akkor lehet élő valóság, ha van hitünk a jövőben. Azt kívánom, a szobor be tudja tölteni nemes célját, amelyre született, amelyre hivatott. A múltunk emlékezete nélkül jövőnk nem lehet, eleink tisztelete nélkül nincs perspektíva, nincs fejlődés. Az Úr áldását kérem, gondoskodó szeretete kísérje a szobor és az iskola további sorsát” – mondotta.

Vargha Mihály, Apáczai Csere János szobrának alkotója örömét fejezte ki, hogy elkészíthette annak a személyiségnek a szobrát, akinek szellemisége nem csak számunka, erdélyiek számára, hanem az össz­magyarság számára is példakép és drága kincs. A sepsiszentgyörgyi művész hangsúlyozta: Apáczai Csere Jánosról nem maradt fenn hiteles rajz, de még vizuális emlék sem, ezért meg kellett kreálnia arcát, mégpedig úgy, hogy az ne elődei, Gy. Szabó Béla vagy Jecza Péter portréihoz legyen hasonlatos, hanem saját képzeletét testesítse meg. Ő Apáczai Csere Jánost erőteljes székely arcúnak képzelte el, emellett tanultságát, képzettségét is hangsúlyozni akarta, ezért szép, spirituális, magas homlokú, szép szemű embert próbált megmintázni.

Tordai Árpád református lelkipásztor a diákokra, tanárokra és szülőkre kért áldást: legyen erejük, hogy elődeik örökségét, az anyanyelv szeretetét, egymás tiszteletét és hitük rendíthetetlenségét továbbvigyék.